Futballvég
A Napkelte vasárnapi ismétléséből tudtam meg, hogy Szepesi a
legutóbbi válogatott futballmeccsünk szünetében felállt és távozott a
helyszínről. Mindezt úgy kommentálta a műsor állandó szerzője,
miszerint itt végződik a mai honi labdarúgás története. (Ha
egyáltalán létezik még hazai foci...) Hm, ez olyan nagy ügy lenne,
amivel tévés sajtónknak föltétlenül foglalkoznia kell?
De ha már valakinek a "drámai" hazameneteléhez kötjük képletesen e
hon legnépszerűbb sportágának apokalipszisát, azt is meg kellene
nézni, szerencsés-e a személy szerinti kiválasztás. Hogy ne mondjam,
a ma 20-25 év körüliek, vagy fiatalabbak tudják-e, ki volt Szepesi
György?
Mert abból, hogy bejátszották az 1953-as olasz-magyart, amit amúgy
történelmi módon megnyertünk három-nullra és azt egy Szepesi nevű
sportriporter közvetítette eredeti, lelkes vehemenciával, még nem
igazán mondtunk sokat. Habár sokan állítják, az úgynevezett nagy
aranycsapat tizenkettedik tagja volt. Nos, vele együtt is csak
barátságos mérkőzéseken arattunk ilyen és hasonló "történelmi
győzelmeket". Amikor igazán átírhattuk volna a foci aranykönyvét,
akkor sajnos vesztesként távoztunk a pályáról.
Mellesleg nem kell 45 évesnek, sem idősebbnek lenni ahhoz, hogy
utánagondoljunk, ama bizonyos mérkőzések időpontjában milyenek voltak
a hazai körülmények. Nos, azokhoz képest ez az "aranycsapat" igazán
kiemelt helyzetben volt a Rákosi-rendszer sportpolitikája által.
Puskás, Kocsis, Czibor - hogy csak a legismertebb "disszidenseket"
említsem - még eme privilégiumaik ellenére is kint folytatták
pályafutásukat 1956 után...
Azóta, mármint az 1954-ben elveszített berni világbajnoki döntő
óta magyar futballválogatott megközelítően sem volt az aranyérem
közelében. Olimpiát nyertünk ugyan, amiről mindenki tudja, hogy egy
világbajnoki győzelemhez képest kismiska. S Szepesi Györgynek csak
most, hetvenen felül jutott eszébe, hogy uram bocsá', félidőben is ki
lehet sétálni a stadion kijáratán. No persze, korábban miért tette
volna ugyanezt hasonló fiaskók idején, hiszen egyike volt annak a sok
ezernek, aki amúgy nagyon jól élt az átlaghoz képest abból, ami a
magyar futballt mesterségesen fenntartotta.
Pedig jónéhányszor felállhatott volna korábban is. Amikor idehaza
kikaptunk az USA-tól például. Nem sorolom. Inkább egy máig is bennem
maradt esetről, ami inkább az azóta történtek miatt jut sokszor
eszembe. A '80-as években, a brüsszeli Heisel-stadionban történt
szurkolói vandalizmus által bekövetkezett tragédiát (talán akkori
MLSZ-elnökként) olymódon sommázta, hogy "az a nyugati jelenség ide
nem gyűrűzhet be"... Mindenesetre éppen az ő vezetői időszakára esett
csúfos hat-nullás VB-vereségünk a '86-os mexikói csoportmérkőzések
során. Akkor nem volt vége a magyar futballnak???!!! Ugyan kérem.
Majd Bicskei Bertalan is csak nyugdíjas korában gondolja úgy, hogy
fel kell állnia és ki kell sétálnia a stadionból. Most még miért
tenné, hiszen - vezetők és játékosok sokaságával együtt (tisztelet a
kivételnek!) - komoly
teljesítmény nélkül is jól fizető állásban van...