Futballvég

A Napkelte vasárnapi ismétléséből tudtam meg, hogy Szepesi a legutóbbi válogatott futballmeccsünk szünetében felállt és távozott a helyszínről. Mindezt úgy kommentálta a műsor állandó szerzője, miszerint itt végződik a mai honi labdarúgás története. (Ha egyáltalán létezik még hazai foci...) Hm, ez olyan nagy ügy lenne, amivel tévés sajtónknak föltétlenül foglalkoznia kell?

De ha már valakinek a "drámai" hazameneteléhez kötjük képletesen e hon legnépszerűbb sportágának apokalipszisát, azt is meg kellene nézni, szerencsés-e a személy szerinti kiválasztás. Hogy ne mondjam, a ma 20-25 év körüliek, vagy fiatalabbak tudják-e, ki volt Szepesi György?

Mert abból, hogy bejátszották az 1953-as olasz-magyart, amit amúgy történelmi módon megnyertünk három-nullra és azt egy Szepesi nevű sportriporter közvetítette eredeti, lelkes vehemenciával, még nem igazán mondtunk sokat. Habár sokan állítják, az úgynevezett nagy aranycsapat tizenkettedik tagja volt. Nos, vele együtt is csak barátságos mérkőzéseken arattunk ilyen és hasonló "történelmi győzelmeket". Amikor igazán átírhattuk volna a foci aranykönyvét, akkor sajnos vesztesként távoztunk a pályáról.

Mellesleg nem kell 45 évesnek, sem idősebbnek lenni ahhoz, hogy utánagondoljunk, ama bizonyos mérkőzések időpontjában milyenek voltak a hazai körülmények. Nos, azokhoz képest ez az "aranycsapat" igazán kiemelt helyzetben volt a Rákosi-rendszer sportpolitikája által. Puskás, Kocsis, Czibor - hogy csak a legismertebb "disszidenseket" említsem - még eme privilégiumaik ellenére is kint folytatták pályafutásukat 1956 után...

Azóta, mármint az 1954-ben elveszített berni világbajnoki döntő óta magyar futballválogatott megközelítően sem volt az aranyérem közelében. Olimpiát nyertünk ugyan, amiről mindenki tudja, hogy egy világbajnoki győzelemhez képest kismiska. S Szepesi Györgynek csak most, hetvenen felül jutott eszébe, hogy uram bocsá', félidőben is ki lehet sétálni a stadion kijáratán. No persze, korábban miért tette volna ugyanezt hasonló fiaskók idején, hiszen egyike volt annak a sok ezernek, aki amúgy nagyon jól élt az átlaghoz képest abból, ami a magyar futballt mesterségesen fenntartotta.

Pedig jónéhányszor felállhatott volna korábban is. Amikor idehaza kikaptunk az USA-tól például. Nem sorolom. Inkább egy máig is bennem maradt esetről, ami inkább az azóta történtek miatt jut sokszor eszembe. A '80-as években, a brüsszeli Heisel-stadionban történt szurkolói vandalizmus által bekövetkezett tragédiát (talán akkori MLSZ-elnökként) olymódon sommázta, hogy "az a nyugati jelenség ide nem gyűrűzhet be"... Mindenesetre éppen az ő vezetői időszakára esett csúfos hat-nullás VB-vereségünk a '86-os mexikói csoportmérkőzések során. Akkor nem volt vége a magyar futballnak???!!! Ugyan kérem.

Majd Bicskei Bertalan is csak nyugdíjas korában gondolja úgy, hogy fel kell állnia és ki kell sétálnia a stadionból. Most még miért tenné, hiszen - vezetők és játékosok sokaságával együtt (tisztelet a kivételnek!) - komoly teljesítmény nélkül is jól fizető állásban van...