A banán

Meg nem tudnám mondani, miért, de azóta is többször előjött bennem ez a szegedi emlék. Néhány nap lehetett már csak hátra ottani éveinkből. Ültem a padon, két tízemeletes közé süllyedve, s vártam. Hétköznapi, április végi nap lehetett - hat évvel ezelőtt.

Vártam a jelent, az egyik paneltoronyban lakott írásaim akkori fogadója, egy szociális havilap agilis mindenese, aki szinte a semmiből is lapot csinált, csak hát tőke nélkül ez meglehetősen véges vállalkozás. (Az idei szakmai évkönyvben találkoztam újra Imre nevével, de már egy újabb lapot jegyzett, ki tudja, azóta hanyadikat.)

Nem sok étellel a hasamban kelhettem útnak aznap reggel, hogy a délalföldi nagyváros északnyugati szélére tekerjek, mert hamarosan éhség tört rám. A közelben találtam egy Nonstop élelmiszer-kereskedést. Gyönyörű banánok kínálták magukat a gyümölcspulton, kiválasztottam egyet. Visszasétáltam a déligyümölccsel a padhoz. Mielőtt újra leültem, ismét felcsengettem Imrének, de most sem jelzett vissza.

Már nem sok alkalom lesz írásokat adni Neki - gondoltam eljövendő szombathelyi életünkre, és a banánt inkább a táskámba helyeztem. Szóval kicsit odébbmegyünk - fűztem tovább a gondolatsort, immár újra a padon ülve. Hiszen minden el volt intézve, adásvételektől a költözködés forgatókönyvéig. Papíron már vasi lakosként - de még az alföldi levegőn...

Vártam a jövőt. Pedig nem az én ötletem volt. A Szegedre költözés, - az igen. De 1984 Délmagyarországa egészen más volt, mint amivé szűk évtized alatt végül lett. Amióta eljöttünk, még csak rosszabbodhatott. Hiába, a "Balkán kapuja"; földrajzi sajátosság. Mint a banán. Apropó! Megettem én azt a délit? - kordult egy jó nagyot a gyomrom, miközben elővettem a táskámból. Ekkor árnyék vetődött mellettem a pad napsütötte részére.

Ötéves forma kisfiú nézett sóvárogva az éppen megnyitott, de még érintetlen banánra.
- Kéred? - emeltem meg a gyümölcsöt.
A kiskölyök lassan bólintott.
Örömmel adtam oda Neki.