83 év
méltóság
Ízlelgetem a szót: nyolcvanhárom. Méricskélem a számot: 83. Nem
olyan sok. Például mit kapunk ennyi számú forintosért? Meglehet,
Békéscsabán, a Viharsarok "fôvárosának" hetipiacán még egy-két
apróságot talán. Ám hogy jön ez ide, az ország másik végébôl,
Sopronhoz? Megmondom. E nem kerek számhoz kötôdött tavasszal egy
naptári szócska is: év. Csak azok az emberek tudják, mi minden
férhetett bele 83 esztendôbe, akik e szép kort napjainkra megérték.
Mint csabai nagymamám, aki 1916-ban született.
Régi idô... Közel egy békésebb évszázadhoz, de már tombolt az elsô
világháború. Mondják, ez volt az utolsó olyan nagyobb csetepaté, ami
még területek birtoklásáért vívatott. Szóval Nagymamám azok közé
tartozik, akiknek a fiatalkorában zömmel dívott utcanévtáblák
ugyanazok voltak, amelyeket mostanság visszahelyeztek. Plusz átélte
azt, ami e két közigazgatási miliô között megesett. No meg a saját,
ugyancsak eseményekkel gazdagított "mikro-sorsát", ami reá
kiosztatott. Édesanyja korai elvesztését, fiatalon megrokkant bátyja
ápolását, másodszülött, 3 éves gyermeke halálát. S a második
világháború embertizedelő korát. Majd a hamarosan úrrálett
moszkoviták
rendszerét. De nem sorolom tovább. Magam feleannyi idôtömeget
töltöttem el abból, ami a "nagykönyv" szerint eddig Nagyinak
megíratott, de én már ettôl is szédülök és néha fáradtnak érzem
estéimet. Akkor mit mondhat az, aki nyolcvanhárom éves?
Elôttem vannak kölyökkori vakációim, amiket Csabán tölthettem el
Vele. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig szívós akarattal és
kitartással tette a dolgát. Mint e század viharait átélt többi,
vidéki
magyar ember. Bennük, akik csupán sodródtak, de nem úsztak együtt
mindenféle árral, maradt még valami, amivel a mostani idôket is
képesek elviselni.
Ezt az emberi tulajdonságot úgy nevezhetik: M É L T Ó S Á G.