83 év méltóság


Ízlelgetem a szót: nyolcvanhárom. Méricskélem a számot: 83. Nem olyan sok. Például mit kapunk ennyi számú forintosért? Meglehet, Békéscsabán, a Viharsarok "fôvárosának" hetipiacán még egy-két apróságot talán. Ám hogy jön ez ide, az ország másik végébôl, Sopronhoz? Megmondom. E nem kerek számhoz kötôdött tavasszal egy naptári szócska is: év. Csak azok az emberek tudják, mi minden férhetett bele 83 esztendôbe, akik e szép kort napjainkra megérték. Mint csabai nagymamám, aki 1916-ban született.

Régi idô... Közel egy békésebb évszázadhoz, de már tombolt az elsô világháború. Mondják, ez volt az utolsó olyan nagyobb csetepaté, ami még területek birtoklásáért vívatott. Szóval Nagymamám azok közé tartozik, akiknek a fiatalkorában zömmel dívott utcanévtáblák ugyanazok voltak, amelyeket mostanság visszahelyeztek. Plusz átélte azt, ami e két közigazgatási miliô között megesett. No meg a saját, ugyancsak eseményekkel gazdagított "mikro-sorsát", ami reá kiosztatott. Édesanyja korai elvesztését, fiatalon megrokkant bátyja ápolását, másodszülött, 3 éves gyermeke halálát. S a második világháború embertizedelő korát. Majd a hamarosan úrrálett moszkoviták rendszerét. De nem sorolom tovább. Magam feleannyi idôtömeget töltöttem el abból, ami a "nagykönyv" szerint eddig Nagyinak megíratott, de én már ettôl is szédülök és néha fáradtnak érzem estéimet. Akkor mit mondhat az, aki nyolcvanhárom éves?

Elôttem vannak kölyökkori vakációim, amiket Csabán tölthettem el Vele. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig szívós akarattal és kitartással tette a dolgát. Mint e század viharait átélt többi, vidéki magyar ember. Bennük, akik csupán sodródtak, de nem úsztak együtt mindenféle árral, maradt még valami, amivel a mostani idôket is képesek elviselni.

Ezt az emberi tulajdonságot úgy nevezhetik: M É L T Ó S Á G.