Az első szegedi
út
Egy téli nap volt. Február közepén alig
túl.
Hajnal körül esett a hó. Persze éltem
már
meg olyan februárt is, amely talán áprilisnak is
bőven
beillett volna; 1972-ben. Biztos Brezsnyev elvtá' küldte
engesztelőül,
az általa leállított új gazdasági
mechanizmus
helyett. A francokat jött ez be akkor, tíz évvel
később,
ott a hűvösvölgyi Hársfa vendéglő
előtti, 56-os jelű buszmegállónk -
látják,
még BKV-járatom is politika-történelmi
évszámra
emlékeztetett! - bokáig érő
havában.
Csak éppen nem jött a busz. Hogy fogok én
így
kiérni időre a Keleti-be? - toporogtam. Akkori
munkatársaim
egyike előző nap nem mondta, vagy csak szokás
szerint
nem figyeltem oda kellően, hogy Szegedre honnan is megy a
vonat.
Ez volt életem első elindulása Budapestről
a csongrádi megyeszékhelyre... Addig csak a Keleti
pályaudvaron
fordultam meg néha, csabai nagyanyám
látogatásai
kapcsán. (Most keverjem azt is bele, hogy ideje volt
némi
rendszerváltásnak? - mert számomra
egyébként
átvitt értelemben ezt eredményezte ez a szegedi
út...)
Szóval nem jött az a jó ötvenhatos, jött
viszont
egy taxi, amit leintettem és lihegve mondtam az
úticélt.
Ahol már az induló vonatok sorát kutatva a
villanytáblán
sehol sem láttam az enyémet. Kérdem az ott
lófráló
MÁV-ost, melyikről megy a 7.15-ös szegedi gyors? Az
innen nem megy uram, de még eléri, ha átmegy a
Nyugatiba...
Az órámon pár perc volt még hétig,
úgy
mentem vissza az érkezési oldalra, mint azóta sem
igen gyorsabban. Be az aznapi második taxiba, irány a
másik
pályaudvar, és amikor már a kalauznő
intett
kis kézitáblájával a szegedi gyors
mozdonyvezetőjének,
akkor értem oda sprintben. A hölgy visszalépett a
peronra,
fölengedett az utolsó ajtó
lépcsőjén,
hogy aztán tényleg a tábla zöld felét
mutassa előre. Amint fent voltam, a vonat indult. Miként
telhetett ez az első délalföldi utazásom,
arra
már nem is tudnék igazán válaszolni. Csak
arra
emlékszem, megérkezéskor a legelső
ajtónál,
és elsőként szálltam le, ahol
először
találkozhattam életem párjával.