Az első szegedi út

Egy téli nap volt. Február közepén alig túl. Hajnal körül esett a hó. Persze éltem már meg olyan februárt is, amely talán áprilisnak is bőven beillett volna; 1972-ben. Biztos Brezsnyev elvtá' küldte engesztelőül, az általa leállított új gazdasági mechanizmus helyett. A francokat jött ez be akkor, tíz évvel később, ott a hűvösvölgyi Hársfa vendéglő előtti, 56-os jelű buszmegállónk - látják, még BKV-járatom is politika-történelmi évszámra emlékeztetett! - bokáig érő havában. Csak éppen nem jött a busz. Hogy fogok én így kiérni időre a Keleti-be? - toporogtam. Akkori munkatársaim egyike előző nap nem mondta, vagy csak szokás szerint nem figyeltem oda kellően, hogy Szegedre honnan is megy a vonat. Ez volt életem első elindulása Budapestről a csongrádi megyeszékhelyre... Addig csak a Keleti pályaudvaron fordultam meg néha, csabai nagyanyám látogatásai kapcsán. (Most keverjem azt is bele, hogy ideje volt némi rendszerváltásnak? - mert számomra egyébként átvitt értelemben ezt eredményezte ez a szegedi út...) Szóval nem jött az a jó ötvenhatos, jött viszont egy taxi, amit leintettem és lihegve mondtam az úticélt. Ahol már az induló vonatok sorát kutatva a villanytáblán sehol sem láttam az enyémet. Kérdem az ott lófráló MÁV-ost, melyikről megy a 7.15-ös szegedi gyors? Az innen nem megy uram, de még eléri, ha átmegy a Nyugatiba... Az órámon pár perc volt még hétig, úgy mentem vissza az érkezési oldalra, mint azóta sem igen gyorsabban. Be az aznapi második taxiba, irány a másik pályaudvar, és amikor már a kalauznő intett kis kézitáblájával a szegedi gyors mozdonyvezetőjének, akkor értem oda sprintben. A hölgy visszalépett a peronra, fölengedett az utolsó ajtó lépcsőjén, hogy aztán tényleg a tábla zöld felét mutassa előre. Amint fent voltam, a vonat indult. Miként telhetett ez az első délalföldi utazásom, arra már nem is tudnék igazán válaszolni. Csak arra emlékszem, megérkezéskor a legelső ajtónál, és elsőként szálltam le, ahol először találkozhattam életem párjával.