Heti sztorink IV.

Szándékosan hagytam e történetet november negyedike utánra. Nem akartam az ünnep, majd a tiszteletadás és gyász hangulatát senki számára megzavarni. (Bármelyik oldalon állt is a politikai életben annak idején.)
A nyolc éve elkezdett rendszerváltás egyik komoly kihívása az újságírók számára, hogyan közelítsenek meg olyan történelmi kategóriába eső témákat, amelyek szereplői többszörösen kényes helyzetben vannak. Történetünk "hőse" ilyen személy, aki 1989 előtt negyven évig vezető funkciót tölthetett be. Először a politikában, majd a gazdaságban, és ezek mellett az élelmiszeripari dolgozók szakszervezetében. Sokadszor próbáltam nemrég megszólaltatni. Az ötvenes évek elején határőr-főparancsnok, belügyminiszter-helyettes, majd 1954 nyarától a forradalom első négy napjáig belügyminiszter volt, a Kádár-érában pedig főmérnöke, később vezérigazgatója a szegedi Pick szalámigyárnak. 1988(!) októberéig az MSZMP Szeged Városi Bizottságában foglalt helyet. S hogy nyugat dunántúli régiónk se maradjon ki eme exkluzív felsorolásból - a korabeli napilap kivágásaiban olvastam -, néhány évig Vas megyét képviselte az egykori Országgyűlésben.
Piros Lászlónak hívják őt. A forradalom és szabadságharc 42. évfordulója kapcsán (81 éves korára való tekintettel) levélben kerestem meg, és kértem tőle interjút. Azt válaszolta, sajnálja, ha csalódást okoz, de korábbi álláspontja nem változott. Nyilatkozatot se szóban, se írásban nem kíván adni. Zárójelben hozzátette, másnak sem. Még azt írta, ennek nincs értelme, jelentősége, és amúgy minden jót kíván. Maradt hát az említett korábbi álláspont, azaz személyes találkozásaink közelmúltbeli története.
1989 júniusát írtuk. Olyan szegedi bérházban lakik, amilyen Sopronban, mondjuk a Mátyás király utcában található. Csengetésemre a kémlelőablakon idős asszony nézett ki. Készültem a kezdeti bizalmatlanságra, elővettem egy közös ismerőst ábrázoló fotót, meg egy rövid bemutatkozó levelet. Sejtésem igazolódott, mert elvette azokat, és megkért, várjak egy kicsit. Nem telt el öt perc, kinyílt az ajtó. 175 cm magas, őszült hajú, szemüveges, idős úr fogott velem kezet és tessékelt beljebb. Tenyere puha volt, kézszorítása viszont igen férfias, határozott. Nem hivalkodó, egyszerűen berendezett lakásban találtam magam. Itt szoktak játszani az unokáim hétvégén - mutatott a legkisebb szoba játéktárgyaira. Sem viselkedése, sem a környezet nem utalt a Pick gyár egykori vezérigazgatójára, vagy a még korábbi, hírhedt ötvenes évek belügyi főnökére. (Helybéliek mondták, mind a négy gyermekének biztos egzisztenciája és lakása van.) Engem fotelba ültetett, ő egy hokedli-szerű székre ült le. Tudja, húsipari munkásként kezdtem fiatalkoromban dolgozni, a sok cipekedés... meg a II. magyar sereggel a Don-kanyarnál megfáztam, nos ezek utóhatásai előhozták aranyeremet, azért ülök ide és fészkelődöm néha - indokolta. Aztán közös ismerősünkről faggatott, hogy s mint van, mert rég nem találkoztak. Pár pillanatra elérzékenyült, maga elé meredve kijelentette: azt a kort csak az érti igazán, aki átélte, mert akkor is voltak rendesebb emberek, mindkét oldalon... Vártam a folytatást, de elhallgatott. Láthatóan elmerült emlékeiben. A beállt csöndben előhozakodtam foglalkozásommal, s kértem, meséljen bővebben az életéről. Első ízben keményedtek meg rajta az egyébként kifejezetten nagyapás vonások. Lassan megrázta a fejét. Győzködni próbáltam, csak arról szóljon, amiről kevésbé kényelmetlen neki. Nem, és nem. Udvariasan ő kezdett kérdezősködni, hány évesek a gyermekeim stb. Mielőtt elköszöntem, kiment a spájzba, s egy rúd szalámival tért vissza. Ezt a családjának küldöm - adta.
Második látogatásom Piroséknál 1990 tavaszán volt. Akkoriban hozakodott elő Németh Miklós miniszterelnök a parlamentben az állítólagos szélsőbaloldali szervezkedés általi fenyegető, névtelen levéllel. Csak Pirosnét leltem otthon, férje programra ment a szalámigyárba. Az asszony szidta a kormány akkori fejét, mint a bokrot, ekképpen: nem szégyelli magát, kibújt a szoknyánk alól, most meg üt minket?!
Utolsó alkalommal személyesen 1991-ben, a sertésfelvásárlási botrány idején kerestem, amikor a húsipar nem akart szerződéseket kötni, s sok gazda nyakán maradt a felhízlalt disznó. Az ügy kapcsán egy sertéshízlaló e sorok írójának nyilatkozva imigyen fakadt ki: Bálint, vagy Piros vezérigazgatók alatt - pedig az utóbbi ÁVH-főnök volt -, korrektebben viselkedett velünk a húsipar. Csengetésemre ezúttal csak a kisablak nyílt ki. Piros úr emelt hangon tudatta velem, nem tetszik neki, hogy szerepel az írásban. De hát voltaképpen pozitívan szól Önről a megkérdezett... - adtam hangot csodálkozásomnak. Nem érdekel, viszontlátásra! - mondta s idegesen becsapta az ablakot.
Ebben már lehetett gyakorlata. Igaz, főparancsnoki, majd belügyminiszteri funkciói idején - bizonyos szempontból - ezt sokan fordítva élték meg. Ugyanis akkoriban ő állt kint, és mások maradtak bent. Csak nem éppen lakásnak nevezhető helyeken..