Romantika

A park viszonylag csendes volt. Szökôkútjának csobogása is hangosabbnak tünt e meleg nyári napon. Bizonyára a levegô mozdulatlansága is fokozta a hatást. Mindenesetre a víz közelében lévô padok foglaltabbak voltak, mint a távolabbiak. Ludwig bácsi és kutyája, Pabló, a szálkásszôrű tacskó az egyetlen olyan pad felé igyekezett, amelynek fele üresen maradt az ózonlyukas kánikulában. Csak egy jólöltözött öregúr bóbiskolt rajta, orrára tolt, fehér szalmakalapban, térdére csúszott sportújság mellett. Jó napot, Fônök! - ült le nagy nyögés közepette az idôs MÁV-nyugdíjas. Azért hívta így ismerősét, mert amaz szerette őt okítani. Most csak egy halk sóhajféle volt a válasz, az is inkább némi hastájemelkedés formájában, ha mozdult egyáltalán. Csönd, Pablo, pihen a Főnök! - szólt az alvó padszomszédot csaholva körbeüdvözlô tacskóra - inkább menj, hűtsd le kiszáradt torkod a kútnál, de hozzá nem teszel, mert kiporollak! Azóta kapta Pabló eme plusz szöveget, amióta közfelháborodást okozott saját kis szökôkútja sárga sugarának működésbe hozatalával. Különösen az a bajuszos öreglány pofázott ezért, akinek van egy fehér harcikutyája, amelyet Ludwig bá' a fajtája miatt csak úgy emlegetett: "a Perón". Tudnillik ez az argentin dog akkorákat helyezett a járdára, hogy elkerüléséhez komoly kitérôt illett tennie, akár az ötvenes villamosnak Albertfalvánál. S ezek után rá mer szólni az én Pablómra! - dohogott az igazságtalanságon az egykori vasutas. Megvizezett zsebkendôt helyezett verítékezô homlokára és elôvette kis szájharmonikáját, de a padszomszéd pihenésére tekintettel ismét zsebre tette. Amúgy sohasem fejezte be az elkezdett dalokat, nótákat. Egyszer meg is jegyezte neki ezt a mellette békésen szundító padtárs. Pofon egyszerű indokot eszközölt rá: "Kérem, ha az a süket Beethoven úgy hagyhatta a kilencediket..." Igy ragadt rá a Ludwig név, dupla vével, amit még egyetlen köztéri bemutatkozás alkalmával sem mulasztott el hangoztatni. Aztán úgy gondolta, kutyájának is illik valami nagy név és Picasso híres mondása után - "Én sohasem keresek, hanem mindig találok." - a kutyaélet középkorát taposó négylábúját elnevezte Pablónak. Mire a tacskó visszasomfordált a kúttól, felébredt a Főnök, kalapja is visszakerült feje búbjára. A sportújság viszont összehajtogattatott. Tán már el akar menniÍ? - kérdezte őt Ludwig. No jó, megvárom, míg eljátsza nekem a legújabb kilencedik szimfóniáját. Sietve előkerült a szájharmonika, Pablo is elhelyezte magát a pad árnyékában, hogy hallgassa a dallamot. A Főnök felismerte és énekelni kezdte:

"A part menti sziklákhoz magányos szőlős és hárs tapad /
az örök szél ráncossá gyűri a tengert, s az arcokat /
a napfény megéget, a vágyak kiégnek /
és forrásban van a romantika..."

A víz csobogó hangja elaltatta őket. Arra ébredtek, hogy kettesben maradtak a parkban. A naplemente fényében ők is hazaindultak, miközben a harmonika folytatta a délután abbamaradt dallamot:

"A meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha véget ér /
a csókom sós lesz és hidd el, jó lesz /
mert forrásban van a romantika..."