Romantika
A park viszonylag csendes volt. Szökôkútjának csobogása is
hangosabbnak tünt e meleg nyári napon. Bizonyára a levegô
mozdulatlansága is fokozta a hatást. Mindenesetre a víz közelében
lévô
padok foglaltabbak voltak, mint a távolabbiak. Ludwig bácsi és
kutyája, Pabló, a szálkásszôrű tacskó az egyetlen olyan pad felé
igyekezett, amelynek fele üresen maradt az ózonlyukas kánikulában.
Csak egy jólöltözött öregúr bóbiskolt rajta, orrára tolt, fehér
szalmakalapban, térdére csúszott sportújság mellett. Jó napot, Fônök!
- ült le nagy nyögés közepette az idôs MÁV-nyugdíjas. Azért hívta így
ismerősét, mert amaz szerette őt okítani. Most csak egy halk
sóhajféle
volt a válasz, az is inkább némi hastájemelkedés formájában, ha
mozdult egyáltalán. Csönd, Pablo, pihen a Főnök! - szólt az alvó
padszomszédot csaholva körbeüdvözlô tacskóra - inkább menj, hűtsd le
kiszáradt torkod a kútnál, de hozzá nem teszel, mert kiporollak!
Azóta
kapta Pabló eme plusz szöveget, amióta közfelháborodást okozott saját
kis szökôkútja sárga sugarának működésbe hozatalával. Különösen az a
bajuszos öreglány pofázott ezért, akinek van egy fehér harcikutyája,
amelyet Ludwig bá' a fajtája miatt csak úgy emlegetett: "a Perón".
Tudnillik ez az argentin dog akkorákat helyezett a járdára, hogy
elkerüléséhez komoly kitérôt illett tennie, akár az ötvenes
villamosnak Albertfalvánál. S ezek után rá mer szólni az én Pablómra!
- dohogott az igazságtalanságon az egykori vasutas. Megvizezett
zsebkendôt helyezett verítékezô homlokára és elôvette kis
szájharmonikáját, de a padszomszéd pihenésére tekintettel ismét
zsebre
tette. Amúgy sohasem fejezte be az elkezdett dalokat, nótákat.
Egyszer
meg is jegyezte neki ezt a mellette békésen szundító padtárs. Pofon
egyszerű indokot eszközölt rá: "Kérem, ha az a süket Beethoven úgy
hagyhatta a kilencediket..." Igy ragadt rá a Ludwig név, dupla vével,
amit még egyetlen köztéri bemutatkozás alkalmával sem mulasztott el
hangoztatni. Aztán úgy gondolta, kutyájának is illik valami nagy név
és Picasso híres mondása után - "Én sohasem keresek, hanem mindig
találok." - a kutyaélet középkorát taposó négylábúját elnevezte
Pablónak. Mire a tacskó visszasomfordált a kúttól, felébredt a Főnök,
kalapja is visszakerült feje búbjára. A sportújság viszont
összehajtogattatott. Tán már el akar menniÍ? - kérdezte őt Ludwig. No
jó, megvárom, míg eljátsza nekem a legújabb kilencedik szimfóniáját.
Sietve előkerült a szájharmonika, Pablo is elhelyezte magát a pad
árnyékában, hogy hallgassa a dallamot. A Főnök felismerte és énekelni
kezdte:
"A part menti sziklákhoz magányos szőlős és
hárs tapad /
az örök szél ráncossá gyűri a tengert, s az arcokat
/
a napfény megéget, a vágyak kiégnek /
és forrásban van a
romantika..."
A víz csobogó hangja elaltatta őket.
Arra
ébredtek, hogy kettesben maradtak a parkban. A naplemente fényében ők
is hazaindultak, miközben a harmonika folytatta a délután abbamaradt
dallamot:
"A meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha
véget ér /
a csókom sós lesz és hidd el, jó lesz /
mert
forrásban van a romantika..."