A Vezérigazgató úr halálára

A januári ködben álltak a vonatok. Sztrájk volt. Sajnos, erre még a történetírás is másképp fog megemlékezni. Mert egy percre az összes vonat áll majd - amelyik akkor úton lesz, az is ad egy búcsúzó hangjelzést. A gyász hangjáét.

Uraim...

Egy ember halála mindig megdöbbentő. Az olyan eset, amire senki sem számít, az különösen. S ha mindez konkrét esemény keretében történik, lehet sokak számára elgondolkoztató is.

Uraim.

Nem írok én ide neveket, mert Önök szintén emberek, és ha tényleg azok, éppen elég nyomasztó lehet Maguknak, bármennyire nem ez lehetett annak az esemény-sorozatnak a végső célja, hogy egy ember meghaljon. Aki tárgyalt, felállt, egyeztetett, leült és újra csak tárgyalt, ismét felállt, megint mérlegelt és a ki tudja, hányadik megbeszélésre, de - nem jött újra... Most már sohasem fog jönni. Szerdán reggel ugyanis gyorshír tudatta az országgal, tragikus hirtelenséggel elhunyt Sipos István úr, a MÁV vezérigazgatója. Ugye erre nehéz ép ésszel bármit leírni?

Uraim!

Ha már idáig feszítették a húrt, most már abba kellene hagyni. Ha már ennyire nem voltak tekintettel egymásra, akkor legalább ez a tragédia ébressze fel lelkiismeretüket. Ha már nem tudtak emberi szóval megállapodni időben, figyeljenek fel a csendre, s adják meg a végtisztességet.

Uraim...

Csak ennyit szerettem volna mondani.