A Vezérigazgató úr
halálára
A januári ködben álltak a vonatok. Sztrájk volt. Sajnos, erre még
a
történetírás is másképp fog megemlékezni. Mert egy percre az összes
vonat áll majd - amelyik akkor úton lesz, az is ad egy búcsúzó
hangjelzést. A gyász hangjáét.
Uraim...
Egy ember halála mindig megdöbbentő. Az olyan eset, amire senki
sem
számít, az különösen. S ha mindez konkrét esemény keretében történik,
lehet sokak számára elgondolkoztató is.
Uraim.
Nem írok én ide neveket, mert Önök szintén emberek, és ha tényleg
azok, éppen elég nyomasztó lehet Maguknak, bármennyire nem ez
lehetett
annak az esemény-sorozatnak a végső célja, hogy egy ember meghaljon.
Aki tárgyalt, felállt, egyeztetett, leült és újra csak tárgyalt,
ismét
felállt, megint mérlegelt és a ki tudja, hányadik megbeszélésre, de -
nem jött újra... Most már sohasem fog jönni. Szerdán reggel ugyanis
gyorshír tudatta az országgal, tragikus hirtelenséggel elhunyt Sipos
István úr, a MÁV vezérigazgatója. Ugye erre nehéz ép ésszel bármit
leírni?
Uraim!
Ha már idáig feszítették a húrt, most már abba kellene hagyni. Ha
már ennyire nem voltak tekintettel egymásra, akkor legalább ez a
tragédia ébressze fel lelkiismeretüket. Ha már nem tudtak emberi
szóval megállapodni időben, figyeljenek fel a csendre, s adják meg a
végtisztességet.
Uraim...
Csak ennyit szerettem volna mondani.