Bösendorfer

Mi lehet az öreggel? Lassan hat éve már, hogy nincs velünk.

Van ugyan helyette egy kis elektromos szintetizátor, amely tán többet is tud, meg jóval kevesebb helyet foglal, de őt, a jó öreg Bösendorfert bizony nem pótolja. Meg aztán miket beszélek itt kevesebb helyről, s egyebekről. Kellett a pénz, másért eszünk ágában nem lett volna megszabadulni tőle. Ahogy Szegeden elfért a negyvenhét négyzetméteres panelben, itt is meghúzta volna magát a kicsit nagyobb téglablokkban. Igaz, még "mellékfoglalkozása" is volt a szerencsétlennek: alul-fölül rakodótérnek szolgált, békésen tűrve lakótelepi sorsát. Csak az vígasztal némiképp, hogy költözködésünk négyszázvalahány kilométeres strapájától megmenekült. Meg hogy talán jó kezekbe került. Elég volt az neki, amikor a Csongrád-széli kis faluból beszállíttattuk az említett, egyszervolt panelünkbe. Hárman tologatták fel a negyedik emeletre, centinként haladva a sovány emberekre szabott lépcsőházban. Még annyira izzadni verítékezni sem láttam életerős bútormozgatókat, ahogy az öreg Bösendorferünk alatt szuszogtak-nyögtek, minden maradék erejüket megfeszítve. Azt már nem is óhajtottam végignézni, amint új gazdái elszállítják. Billentyűit utoljára megsímogatva, vettem egy mély levegőt, és elmentem hazulról. Tudják, nekem korábban nem volt hangszerem, szüleim nem értették különösebben a zenét. Mindig is irigyeltem azokat a családokat, ahol valamilyen természetes hagyományai voltak a hangszeres kultúrának. Lehet, ezért sajnálom ma is az öreget. Szó szerint régi darab volt. Feleségem még Nagynénjétől kapta, aki Gyöngyösön élt egykoron. Mondják, az a város sokban hasonlít Szombathelyre. Legalább a patakunkat úgy hívják, amelynek partján lakunk. Ahol azért a zene egyáltalán nem ismeretlen, hiszen velünk pontosan szemben van a Paragvári úti zeneiskola. A sok gyakorló hang között gyakran akad zongorabillentyű is.

Csak az a baj, hogy az nem a mi jó öreg Bösendorferünké...