Bösendorfer
Mi lehet az öreggel? Lassan hat éve már, hogy nincs velünk.
Van ugyan helyette egy kis elektromos szintetizátor, amely tán
többet is tud, meg jóval kevesebb helyet foglal, de őt, a jó öreg
Bösendorfert bizony nem pótolja. Meg aztán miket beszélek itt
kevesebb helyről, s egyebekről. Kellett a pénz, másért eszünk ágában
nem lett volna megszabadulni tőle. Ahogy Szegeden elfért a negyvenhét
négyzetméteres panelben, itt is meghúzta volna magát a kicsit nagyobb
téglablokkban. Igaz, még "mellékfoglalkozása" is volt a
szerencsétlennek: alul-fölül rakodótérnek szolgált, békésen tűrve
lakótelepi sorsát. Csak az vígasztal némiképp, hogy költözködésünk
négyszázvalahány kilométeres strapájától megmenekült. Meg hogy talán
jó kezekbe került. Elég volt az neki, amikor a Csongrád-széli kis
faluból beszállíttattuk az említett, egyszervolt panelünkbe. Hárman
tologatták fel a negyedik emeletre, centinként haladva a sovány
emberekre szabott lépcsőházban. Még annyira izzadni verítékezni sem
láttam életerős bútormozgatókat, ahogy az öreg Bösendorferünk alatt
szuszogtak-nyögtek, minden maradék erejüket megfeszítve. Azt már nem
is óhajtottam végignézni, amint új gazdái elszállítják. Billentyűit
utoljára megsímogatva, vettem egy mély levegőt, és elmentem hazulról.
Tudják, nekem korábban nem volt hangszerem, szüleim nem értették
különösebben a zenét. Mindig is irigyeltem azokat a családokat, ahol
valamilyen természetes hagyományai voltak a hangszeres kultúrának.
Lehet, ezért sajnálom ma is az öreget. Szó szerint régi darab volt.
Feleségem még Nagynénjétől kapta, aki Gyöngyösön élt egykoron.
Mondják, az a város sokban hasonlít Szombathelyre. Legalább a
patakunkat úgy hívják, amelynek partján lakunk. Ahol azért a zene
egyáltalán nem ismeretlen, hiszen velünk pontosan szemben van a
Paragvári úti zeneiskola. A sok gyakorló hang között gyakran akad
zongorabillentyű is.
Csak az a baj, hogy az nem a mi jó öreg Bösendorferünké...