"Minket az anyánk nem úgy nevelt, hogy bosszúállóak legyünk"

- mondta a 88 évet élt Józsi bácsi

A minap halálhír érkezett. Aki elment, azt már el is temették. Egy emberrel több került emlékeim közé... Perlaki Józsefről van szó, Gencsapátiból. Majdnem egész oldalas riportot jegyezhettem Vele a vasi napilap 1994 szeptember 8.-ai számában, "Józsi bácsi, a kulák" címmel, az alábbi bevezetővel.

"Gencsapátiban él egy ember. 83 éves is elmúlt már, de ahogy jön-megy és tesz-vesz a ház körül, még hetvennek sem nézném. Öregapja 1737-ben jött ide Gencsre, Esterházy herceg alkalmazottja volt. Anyai ágon a família nemesi család. Apja valamikor Széchenyi grófnál is dolgozott molnárként. Édesanyja a háztartást vezette. Volt, hogy tizenketten ültek le ebédhez. Három fivére közül egy tanár lett, kettő meg kántor. Józsi bácsi háza udvarán a gazdasági épületek maradványai mellett még egy 1918-ból származó, szép formájú méhkaptár is található, amit egy Nyikita nevű orosz hadifogoly épített. Az oroszok később közvetlenül és közvetve igencsak beleszóltak Perlaki (Pekovics) József családjának életébe. A II. világháborúban 55 hónapig szolgált egy hidász alakulatnál. A frontot csak a Dunán érintette. Nem szerette a háborút, ha tehette, hidakat mentett."

A közel öt éve történt beszélgetésünk teljes anyagát megtaláltam, az emlékek után kutatva. Most ezt adnám közre. Amikor 1994 augusztusában először kibicikliztem Hozzá, kicsit tartottam találkozásunktól, mert korábban akadt olyan kollégám, akit vasvillával kergetett meg. Aggodalmam alaptalan volt, ahogy betessékelt, szinte azonnal elkezdett mesélni.

- Nekem van egy öcsém, tanár volt Kőszegen, a tanárképzőben tanított, később Győrben, ott ment nyugdíjba. Ernő. Bámulatos, ügyes "gyerek" volt. Vadász, céllövő versenyző volt, országos versenyeken szerepelt. Most ugyanolyan jó faragó! Kézműves dolgokat készít. Szarvas-, őztrófeák alá való fákat.

Így ültünk le, miközben a falon látható dolgok eredetére utaló érdeklődésemre válaszolt, majd valamelyik kapcsán eképp folytatta:

- Ennek a könyvnek az volt a címe: Lámpást adott az Úr a kezembe. Az I. világháború alatt írta egy őrmester. Három részben írta meg, mert közben megsebesült, kórházba került, nem tudott folyamatosan azzal az emberrel érintkezésben lenni, aki neki elmondta, amiket ő lejegyzett.

- Józsi bácsi volt katona?

- Igen. A II. világháborúban. Ötvenöt hónapig(!).

- Milyen alakulatnál szolgált?

- Hidászoknál. Szentendrére hívtak be mint újoncot. Másfél év után kiképzőnek visszatartottak. Meg kellett tanulnunk a vízzel kapcsolatos tudnivalókat, a gyalogsági kiképzést, a hídépítést.

- Megjárták a frontot?

- Mint hidászok, de csak a Dunán voltunk. Amikor a Margit-hidat lebombázták, mi is éppen szolgálatot teljesítettünk kompokkal. A forgalmat leállítani nem lehetett.

- Meddig mentek el a Dunán?

- Zágrábnál voltam a legmesszebb. Annál lejjebb már nem.

- A háború előtt mivel foglalkozott?

- Malomtulajdonos voltam. Meghalt az apám, énrám szállt, én folytattam. 1951-ben vonták be az iparengedélyemet.

- Indoklásul mit mondtak?

- Semmit. A kormány határozata, 24 órán belül szolgáltassuk be az iparengedélyünket, a mesterleveleket. Én akkor azt mondtam, énnekem a kommunizmus nem adott semmit, én se adok neki. Nem adtam le a papírokat.

- És erre mi történt?

- Egyszer fölszólítottak, többet nem. Aztán hat hónapra internáltak Tökölre. Megvannak most is az iratok.

- Milyen körülmények voltak Tökölön?

- Hát, mint az ávónál volt akkoriban. Sehova nem mehettünk, sokáig látogatókat se fogadhattunk mi, ötezren, körülbelül. És, persze, nem bántak velünk kesztyűs kézzel... Legnagyobb részt értelmiségiek voltak ott. Iparosok, "senkiféle" ember nem sok volt. Rengeteg pap volt köztünk. Egyikük már öt éve ott volt! ő volt a disznógondozó... Százvalahány disznót etetett. Ott volt Maléter Pál felesége börtönben. Voltak kivégzések is... Belelőtték a Dunába őket, vitte a víz... Ilyen világot éltünk.

- Fizikailag is bántották Józsi bácsit?

- Megvertek. Mert kulák voltam. Az ávós korszakban gyakran bevittek. Ha Kőszegre vittek, négy-öt nap múlva elengedtek, mert a kőszegi rendőr-parancsnok jó barátom volt. De két hét múlva Szombathelyre, az ÁVO-ra vittek... Ez így ment körülbelül két-három évig. Ütöttek-vertek.

- Ahhoz képest jól néz ki...

- Hát még ha elmondom, mihez képest, de ha lehet, ezt most az újságból hagyja ki! Majd, ha már nem leszek, lehozhatja... Szóval én Szombathelyen egy helyen voltam, nem tudom, pontosan hol, ahol mezítelenre vetkőztettek bennünket. Fölülről csöpögött ránk a forró víz meg a hideg víz. Mi meg tökünknél fogva azzal a nagy kárpitos szöggel, ami a falvédőket tartja, le voltunk szögezve, kezünk hátrakötve. Úgy voltunk egy fél napig. Tizenhatan voltunk így - egyedül én voltam, aki nem vesztette el az eszméletét... Rúgták, vödör vízzel öntözték a többit, hogy föléledjenek. Igen mozgalmas életem volt... Sok mindenen mentem át, mégse mentem el Magyarországról.

- Amikor kiengedték az ÁVO-ról, mit tehetett?

- Szombathelyen a rendőrségen le kellett jelentkezni. Körülbelül három hónapig a házat, lakóhelyemet nem hagyhattam el. Egyszercsak hozta a posta a levelet, hogy föloldották a szobafogságot. De azután is mindig tudta az ÁVO, mit csinálok, hova járok, ki jön hozzám, mit mondtam, miről beszélgettem, mert a faluban volt négy-öt besúgó, azok rendszeresen adták le a jelentést. Volt két fiam meg egy lányom, egyetemre nem mehettek. Fiaim Pannonhalmán tanultak a bencés gimnáziumban. Lányom azután indulhatott csak neki a tanulásnak, miután férjhez ment... asszonynéven. A Perlaki név "fertőzött". Én ebben a környékben "bélpoklos, fekélyes" embernek számítottam. Mert nem voltam kommunista.

- Az akkori gencsi pártvezető még él?

- Még megvan... '56-ban, mikor forradalom volt, jöttek ki Szombathelyről a forradalmár fiatalok, bejöttek hozzám, feleségem pedig sírva behívott a másik szobába, és azt mondta, ha azt az embert, aki a Rákosi-korban engem meghurcolt, feljelentgetett, most elviszik és agyonverik, ő otthagy engem! Úgyhogy feleségemnek köszönheti az a gencsi kommunista, aki ma is az, hogy életben maradt... Lecsillapítottuk a fiatalokat. Megmagyaráztuk nekik, a bosszú csak bosszút kíván folytatólagosan, ne csináljanak semmit.

- Amikor jött a rendszerváltás, akkor sem gondolt rá, hogy följelenti?

- Nem. Az Isten megbüntette, akiket meg kellett. Már nem élnek. Aki a feleségemnek köszönheti az életét, azt sem kímélte az Isten. Meghalt a fia, meghalt a felesége... Minket az anyánk nem úgy nevelt, hogy bosszúálló, rosszindulatú emberek legyünk. Mindig úgy tanítottak bennünket, hogy senkire haragudni nem szabad, rosszat mondani nem szabad rá , sértegetni nem szabad, és megverni se. Egyszer ütöttem egy gyereket pofon, mert az öcsémet megpofozta. Ez volt teljes polgári életemben a verekedés.

- Azt mondják, fiatal korában nagy sportember volt.

- Igen. Futottam, birkóztam, bokszoltam, lőttem, úsztam - ezekben szerepeltem.

- Melyik volt a kedvence?

- Az úszás és a lövészet. A lövészet a legnehezebb sport. Fizikailag, testileg nem. A nagy koncentráció, a biztos kéz miatt igen. Most már nem tudnám csinálni, remeg a kezem...

- Mit gondol, Józsi bácsi, könnyebb lőni: ha iszik az ember előtte, mert azt mondják, nem árt a "nyugtató"...

- Én életemben nem ittam meg két deci pálinkát sem! Se bort. Megéltem 83 évet, és egyetlenegyszer se voltam tán berúgva. Visszatérve az előbbi témára, egyszer mentünk a feleségemmel húsvét vasárnap a templomba. Amikor odaértünk a tanács épülete elé, ott beszélgetett a tanácselnök, a párttitkár meg valami járási kommunista vezető. A tanácselnök köszönt: "Jó reggelt, Józsi bácsi!" - a párttitkár viszont csak annyit mondott: "Na, ez se sokáig jár templomba!" Vissza akartam menni, felelni - de a feleségem nem engedte.

- Kuláknak "minősítették". Gazdag volt?

- Az nem voltam. Tíz hold földem volt és a malom. Molnársegéd, iparitanuló gyerek dolgozott ott, molnárinas, volt "tehenes", mert gazdálkodtam is, négy-öt tehénnel, két lóval foglalkoztam. A malmot és a két daráló-üzemet elvették. Vasasszonyfán és Gyöngyös-faluban voltak a daráló-üzemek. Kaptam egy papirost, hogy attól fogva a vasasszonyfai darálóban semmi keresnivalóm nincs, le van plombálva, be sem mehetek. Ugyanígy egy hét múlva a gyöngyös-faluit... Pedig nem sokkal azelőtt még korszerűsítésen törtem a fejem, modernizálni akartam a malmot. Végeztem malomipari tanfolyamot Budapesten, a főiskolán, ott tettem le a mestervizsgát is '32-33-ban. Az még egy szép, nyugodt élet volt. Nem volt kommunista világ, az emberek egymást nem jelentgették föl alaptalanul, azért, hogy nekik a hatóság előtt tekintélyük legyen. Terhek, adók akkor is voltak, persze, de nem olyan rettenetes sok. A jövedelem után kellett fizetnünk az adót. Minden hónapban jöttek a malomellenőrök, ellenőrizték kétszer is, beírjuk-e, amit megőrlünk, hogy az adózás alól ki ne vonjuk azokat a súlyokat. Abban az időszakban volt a legkönnyebb gazdálkodni.

- Mikor kezdett nehezebbé válni az élet?

- Ahogyan a kommunizmus erősödött. Úgy lett mindig nehezebb, mindig rosszabb. A kommunisták elvettek mindent. Volt olyan időszak, hogy nem tudtunk még kenyeret se venni...

- Kapott valami kárpótlást?

- Kaptam, de nem sokat.

- Mi van most a malommal?

- Hát, azzal most már nem lehet kezdeni semmit, leszerelték, elvitték a fölszereléseket. A turbina tönkrement, minden... A falut 1916-tól mi világítottuk. Szombathelyen igen sok utcában nem volt még villany, de Gencsen, a faluban, igen. A szomszéd molnár és apám ketten világították a falut. Egészen 1951-ig. Akkor leállamosították a villanytelepet, elvették a villanymotort, a generátort, amivel áramot fejlesztettünk, és az egész dróthálózatot, mindent. Nem kaptunk érte egy fillért se...

- A vasfüggönyből érzékeltek valamit?

- Voltak Bozsokon ismerőseim, jártam vadászni a Kőszegi hegyekbe. Ott a drótkerítés mellett vadásztam. Vaddisznóra, szarvasra, őzre. Volt vagy húsz-huszonöt agancs itt a folyosón, végig, azt az oroszok mind elvitték. Őz, meg vaddisznó-agancsokat. Könnyen szereztek... Amikor az oroszok bevonultak, itt volt három ezredes két vagy három hétig, nálunk rendezték be az irodájukat a házban. Őrség is volt, ide idegen be nem jöhetett.

- Józsi bácsi fejében nem fordult meg, hogy elmegy innen?

- Nem. Illetve egyszer. Volt egy barátom, rendőr-főhadnagy. Eljött, és azt mondta: "Józsi, én családostúl elmegyek. Gyere te is!" Amikor a gyerekeim meghallották, hogy mi el akarunk menni innen, sírva fakadtak és azt mondták, ők maradnak, nem mennek sehova, mi elmehetünk. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy nem megyünk ki. A barátom sem ment ki végül.

- S nem bánta meg?

- Én nem foglalkoztam ezzel. Pedig ha kimentem volna, Szentgotthárdon túl, egy malom vezetője lettem volna, húsz vagy harminc hold földet kaptam volna, teljes gazdasági felszereléssel - csak hogy vigyem tovább az üzemet. De nem mentem ki. Ha a két kisebbik gyerekem nem sír-rí - talán mentem volna...

- Beszélgessünk még a háború utáni évekről, anyagilag hogy voltak?

- A Rákosi-rendszer alatt sokáig csak éppenhogy annyi pénzünk volt, hogy megélhettünk. Mivel kuláknak lettem minősítve, még állásba sem mehettem. Sehol föl nem vettek! Idővel aztán Szombathelyen, a fűrésztelepen lettem segédmunkás. A munkás, akinek a szíjak javítása lett volna a dolga, elkezdett inni, nem bejárni, álltak a gépek. Egyik gyerekkori barátom, aki ott volt segédmunkás, eljött hozzám, megkérdezte, bemennék-e a fűrésztelepre a szíjakat varrni. Megkapom a rendes fizetést is, azt mondta. Örültem, nem is kérdeztem, mennyit kapok, csak, hogy pénzt keressek a három gyerekre! Ott dolgoztam három évig. Onnan a söptei úton akkor induló magtisztítóba kerültem. Az indulásnál a gépeket nem tudták összeszerelni. Nekem ott volt egy ismerősöm, aki nálunk volt azelőtt mint molnársegéd, ő mondta az igazgatónak, tud hozni egy olyan embert, aki mindent be tud állítani, a gépeket egymás után, hogy azok jól tisztítsanak. Kijött autóval, hívott, menjek be, nézzem meg, mit szólok hozzá. Bevittek, körülnéztem, minden gépet ismertem, mindjárt mondtam, mit hova, hogyan szereljenek. Azt mondja az igazgató: "Ide figyeljen, Perlaki bácsi, a holnapi naptól fel van véve, jöjjön reggel hat órára!" Akkor már nem mondogatták, hogy kulák így meg úgy. Művezető-féle "valaki" lettem. Onnan aztán a gencsi téeszelnök, Bodorkós István, aki a gencsi téeszt megalakította, kihozott ide. Rengeteg gabonájuk volt, borsójuk, kender stb. - ezeknek a magját kellett válogatni. Kaptam beosztást, ezer forinttal több fizetést adott, mint a magtisztító, hát persze, hogy eljöttem. Nem kellett bejárni dolgozni. A téeszből mentem nyugdíjba. Igen kevés nyugdíjam volt. Most is 10.081,- forintot kapok. Ezért kell nyulásznom, gazdálkodnom, hogy legyen mellékes keresetem.

- Mesélik, fiatal korában majdnem kijutott az olimpiára úszóként...

- Ha Bárány Istvánnal nem veszek össze, akkor... Engem úszni nem tanított senki, mellúszó voltam, de csak a magam feje szerinti mozdulatokkal. Egy szép napon elmentünk a tóra halászni egyik barátommal. Volt ott egy kis zöld levelibéka. Kijött egy vízpartra, kapkodta a legyeket. Ahogy én megmozdultam, beleugrott a tóba. Láttam, hogy úszik. "Mellúszással". Lestem. Tiszta volt a víz, jól láttam. Kijött, én megint megmozdultam, megint beleugrott. Én meg egyfolytában azon gondolkoztam, hogyan tud egy tempóra olyan hatalmas távolságot megtenni. Tizenegy óra felé mondom a kollégámnak: megyek úszni, meg akarom tanulni ezt a békaúszást. Délután úgy öt órára már tudtam tempózni.

- Aztán valaki fölfedezte?

- Igen. Volt egy fiatal mérnök, aki mérte Gencsen a mezőt, az látta, hogyan úszok, nézte, jött mellettem a vízparton. Szombat volt, már el akart menni - jön vissza. "Józsi fiam! Holnap legyél itthon, Kőszegen úszóverseny lesz, én elviszlek téged." Én még életemben úszóversenyt nem láttam - nem is hallottam ilyenről. Hát, elmentem. Tizenkét-tizenhárom éves voltam. Biciklivel mentünk, egy biciklin ketten egy másik gyerekkel. A mérnök jött velünk. Útközben magyarázta el, hogy egy kockáról kell elugrani, aztán csak ússzak. Már szaladtak elénk, siessünk, mert következik a mellúszás, hol van az a csodagyerek, akiről beszélt?

- Milyen verseny volt?

- Kőszeg és Zalaegerszeg úszói között rendezték. Fölálltunk a startkockára, még sose láttam úszást, mindenki előrehajolt, én csak álltam. Mikor azt mondták, rajta, én a vízbe beleugrottam. Lementem a víz alá, följövök, már senki nincs mellettem, mindenki messze bent úszott. Harminchárom méteres volt az uszoda, mire a végére értünk a távnak, már nemcsak utolértem őket, hanem úgy tíz centivel előbbre voltam. Igen ám, de én beütöttem a két kezem a falba, nem löktem el magam, csak megfordultam és kezdtem úszni. Megint messze voltak a többiek. Az uszoda túlsó falánál ismét utolértem őket. Harmadik forduló. Körülbelül húsz centivel előbb beértem. Megnyertem. Ez volt az első versenyem. Ezután került csak sor arra, hogy megtanította velem a kőszegiek úszómestere a start-ugrást és a fordulást. Mindjárt ott, a malomnál. Mire visszamentünk, a 200 méteres mellúszás kezdődött. Ebben is elindultam. Majdnem egy uszoda-hosszat, harminc métert rájuk vertem! Egy hét múlva a "Kőszeg és vidéke" című újságban megjelent a hátsó lapon: "Csodaúszó Kőszegen" címmel a cikk rólam. Kedden a "Pesti Hírlap"-ban írták meg: "Csodaúszó Magyarországon". Újabb hét múlva jöttek le Pestről az úszók, hogy megnézzenek. Nemsokára fölvittek aztán a Komjádi Uszodába. Ott be kellett mutatnom, hogyan úszok. El kellett mondanom, ki tanított, ki volt az úszómesterem.

- Erre elmondta a békát?

- El. Gurultak a nevetéstől. Aztán már nagyobb versenyen indítottak. A pesti, gyakorlott versenyzőket lehagytam! Szenzáció volt. Ölelgettek a pesti úszóvezetők. Hívtak Budapestre. Vitéz Halassy Olivér is odajött, ő 1500-as gyorsúszó volt, Európa-bajnok, magyar bajnok. Vele lettem jóban, együtt úsztunk az edzéseken.

- Mikor került a "képbe" Bárány István, akivel összeveszett?

- Ő akkoriban az úszószövetség versenybírája volt. Ment a vita, hogy van az, hogy én másképp úszok, miért, és így tovább. S csendben megjegyezte, hogy ünnepelnek engem, pedig az én mellúszásom nem szabályos. Ezt a nemzetközi versenyen nem fogják elfogadni. Álltam, néztem - aztán azt mondtam: többet nem jövök Budapestre úszni. Nem is mentem. Megjegyzem, én hatvan évvel ezelőtt úgy úsztam, ahogyan most Darnyi Tamás. Ugyanazt a stílust. Most elfogadják. Megsértődtem. Jöttek utána, egy évig, hogy menjek vissza, de nem. Befejeztem.

- Lövészetben milyen eredménnyel versenyzett Józsi bácsi?

- Országos második díjat nyertem többször. Kaptam serleget, oklevelet, érmet. Tanítottam is a lövészetet. Tanítványaim is nyertek bajnokságokat. Mindaddig csináltam ezt, amíg a kommunista párttitkár egy megyei ülésen föl nem hozta, hogy amíg a Pekovics Józsi Gencsen létezik, addig ő itt a KISZ-szervezetet megcsinálni nem tudja, mert mindenki hozzá megy. Az iskola igazgatója szólt nekem, hagyjam abba inkább, nehogy elvigyenek az ávósok. Másnap házkutatás volt, fegyvereket kerestek... Akkor aztán abbahagytam minden társadalmi munkát. Pedig milyen nagy versenyeket rendeztünk itt, Gencsen! Körzeti versenyt, dunántúli versenyt... Amikor lövészetben már az öcséim is indultak, az apánkat is megtanítottuk lőni, ő is beletartozott a csapatba. A négy testvér és apánk. Volt akkor Gencsen egy lövészverseny, ami egy vándordíjért ment. Itt van, nézze. Azért nem lett rá bevésve a név, mert végül már egyetlenegy csapat se jelentkezett ellenünk. Nem merték fölvenni velünk a versenyt, annyira hírneves volt a Pekovics lövészcsapat. Apánk kivételével mindegyikünk a legmagasabb pontegységeket érte el.

- Igaz, hogy rúdugrással is megpróbálkozott?

- Igen. A ház előtt volt egy ugróhelyünk. Kiástunk egy területet, hordtunk oda homokot, ott ugrottam. Három méter hatvan centit ugrottam. Először lelöktem, másodszor sikerült, de a rúd eltört, s a törött darabba zuhantam bele. A bal kezem és a bordám között megsérültem. Az orvos összevarrta, rendbejöttem, de úgy megijedtem, hogy nem ugrottam többet.

- Édesapja sem élhetett unalmas életet...

- Az én apám Széchenyi grófnál is dolgozott, mint molnár. Ment vele a család is, ott laktunk egy darabig, én akkor voltam gyerek, a gróf fiaival játszottunk együtt. Meg is pofoztuk néha egymást... Nézze, ez a bútor Szily püspöké volt, akinek a szobra Szombathelyen a templom előtt áll. Az asztal és a tükör hozzá tartozik, 1738-ból való. Aztán van olyan lövész-serlegem is, amit Horthy Miklós kormányzó felesége adott át nekem egy lövészversenyen...

- Látható, hogy szereti az állatokat.

- Igen. Mindenféle állatot. Engem nem érdekel a kocsma, nem érdekelnek a bohócságok. Az állatok között elvagyok. Volt nekem őzem is. Éppen úgy járt-kelt itt, mint bármelyik háziállat. Az oroszok lőtték agyon... Meg egy másik őz-esetem, még a katonaság előtt. Jártam ki vadászni az erdőre. Apám is szenvedélyes vadász volt - amikor hazaértem, mindig kérdezte, mi volt, és el kellett mesélni. Volt egy őz, amelyik tizenhatszor jött ki nekem leséskor! És nem lőttem le. Apám azt mondta: "Te hülye vagy! Már egy hónapja találkozol azzal az őzzel, miért nem lövöd le?" Olyan közel ment el mellettem sokszor, mint ide az ajtó. Az erdő szélén, a bokorban álltam. Amint meglátott, megállt, és nézett azzal a szép, elegáns, büszke fejével. Lesett. Aztán lassan elment. Nem futott. Ezt tizenhatszor megcsinálta velem - és nem lőttem agyon. Ha akkor nem kapom meg a katonai behívómat, talán még most is kijárnék hozzá gyönyörködni.

- Azt mondják, tavaly (1993-ban - M. F.) októberben kapott egy elismerést...

- Az '56-os forradalom emlékérme, meg egy díszoklevél, Göncz Árpád írta alá.

* * *

Eddig az eredeti beszélgetésünk, amelyből a '94-es interjú megjelent.
Azóta sokszor meglátogattam, mindig gazdálkodás közben találtam.
Most már csak a gencsi templom mögötti temetőbe mehetek Hozzá.
Józsi bácsi neve alatt, a családi sírkövön ez olvasható: 1911 - 1999.