Maratoni volt
Szombathelyen
avagy: ami a rajtszámaim mögött van...
Mit tehet az ember, akit az élet ún. sérültként (manapság
"fogyatékos" hivatalosan e jelző...) szerencséltet létezni?
Alkalmazkodik. Persze csak ott, ahol már végképp ezt kell tennie.
Segíts magadon, az Isten is megsegít! Jó mondás. Ezért mentem be 1994
elején a szombathelyi adóhivatalba, hogy ha már a nyugdíjam nem győzi
az infláció gyilkos ütemét és az időről-időre történő megszorítások
nem kevésbé negatív hatását, hát legalább némi pótcselekvésre azért
jómagam is érdemes legyek. Tehát kértem egy számlakönyvet, hogy
háromkerekű triciklim tekintélyes csomagtartóján szendvicsember
módjára reklámot hordhassak. Meg is kaptam. Meggazdagodásra ez sem ad
módot, mert síma hétköznapi alkalomra - meghatározott ideig a
mindennapi közlekedésben - nagyon ritkán s akkor is elenyésző
összegre számíthatok. Vitatkozni persze tudnék, hogy helyi újságokba
mennyi a hirdetés, és azt csak egy nap olvassák, meg még néhány érv,
de nincs értelme. Még olyan elutasító indokot is hallottam, hogy
ilyet még nem hallott, miszerint "akárki" reklámot hordozhat. Hát
akkor rendszerváltás hátra arc - 1989-ig ilyen sem volt, mindent, ami
ehhez kötődik, benne az új vállalkozásokkal -, el lettél utasítva!
Ugye, milyen nevetséges indok? De mit tegyek, egyelőre az utcai
reklámozás a nagy halak privilégiuma, akik extra bevételének egy
százalékából is vígan élhetnék... És a pénz vadkapitalista mód
méginkább oda megy, ahol fokozottabban érvényesül a "pénz pénzt szül"
ősi elve. (A politika nagy zavarosának kétes értékű, oda-vissza
előnyeiről már nem is beszélve!) Így jutottam el addig a logikus
következtetésig, ha nagyobb tömegű, nyilvános rendezvényeken fizikai
teljesítmény párosul reklámjaim mellé, akkor komolyabb összegre
számíthatok, mint hétköznap. És élménynek sem utolsó, letekerni egy
adott távolságot Szombathely körül, az évente megrendezett maratoni
futónapokon. Hogy ez nem éppen mozgás-sérülteknek való? Kérem,
maradtam volna én a nyomtatott sajtó világában, ahol már tíz év
rendszeres publikálás van mögöttem, de hát a privatizált megyei lap
német tulajdonosa úgy gondolja, hogy a németeknél a sérültekkel
szemben egyébként meglévő humánus gyakorlat, és a magyar
adókedvezmény ellenére sem tart igényt külsős munkámra. Ha egyáltalán
a német főnök tudja, hogy mi folyik pl. a Vas Népe háza táján, mert
abból a
rengeteg mellébeszélésből, amit tapasztalataim mutatnak, inkább más
derül ki. Mindenesetre a munkahelyteremtő külföldi tőke jónéhány
helyen ellenkezőleg működik. S Dózsa György népe ezt még most
csendben tűri, és túlélésre épít. Mert ugye "majd ha a gazdaság
megerősödik, akkor jobb lesz..." Marjai elvtárs már a '80-as évek
közepén a hét szűk esztendő végéről regélt! Azóta csak annyi
változott, hogy más lett a szereposztás és a szövegek tartalma, a
helyzet nem komolyabban. Mindegy, idén is felkerekedtem spéci
háromkerekűmmel, körbejártam a helyi cégeket és kitartóan tekertem a
jubileumi Elvira Maratonin. Mi lesz, ha már nem tudok tekerészni
hegyen-völgyön? Addigra elérkezhet az igazi rendszerváltás - azaz:
megerősödhet a gazdaság! Ha megérem...
Év/táv:
1988 = 7.5 km Szeged, Pick-kupa, utcai futás, lábon
1993 = 15 km utcai futás
(ez és a többi Szombathelyen, triciklivel)
1994 = 15 km
1995 = 15 km
1996 = 42 km
1997 = 15 km (útépítés miatt csökkent a táv)
1997 = 88 km Csónakázó tó körüli futás
1998 = 42 km
1998 = 102 km Tófutás, 12 órás kategória teljesítése
1999 = 25 (félmaratoni, sérült alvázzal)
2000 = 42 km