"Nézze, a politikában ne keressen logikát...!"
Lépéshátrányban...
Terjedelmes gondolatmenet következik. Ki-ki húzza be a nyakát,
pislogjon, esetleg kiabáljon rám tücsköt-bogarat. A lényeg:
okfejtésem senki ellen nem irányul. Csupán egy létező, vagy csak
annak vélt - döntsék el, tisztelt olvasóim! - jelenséget járnék
körül, a magam különös, mindenben a logikát, netán egyszerűen csak az
igazságot kereső észjárásával.
Kicsit visszamennék az időmben. Nem tévedés, saját, szerény,
újságírói pályám kezdeteire gondolok, amely egybeesett
rendszerváltásunk indulásának legendás éveivel. Amikortól kezdve
(tetszik - nem tetszik) elkezdődött minden téren a felülbírálás, már
ahol adottak voltak a körülmények is. Hogy ez utóbbiak mi mindentől
voltak függöek, arról nem kevésbé vaskos tanulmányt lehetne írni.
(Témánk egyike e folyamat hiányosságainak.) Én egy, napjainkban
konkrét katona-jogi hozzáállást, és annak politikai szempont
szerinti, furcsa ellentmondásait szeretném boncolgatni.
1990 végefelé a Köztársasági Elnök úr 15 évre módosította a
Belovai Istvánra '85-ben kirótt életfogytiglani szabadságvesztés
büntetést, amit az előző rendszer alatt működő illetékes katonai
bíróság az akkori, Magyar Népköztársaság elleni kémkedés miatt
szabott ki az alezredesre. Ez öt év letöltött büntetés után lehetővé
tette az amnesztiát, amit egyúttal meg is kapott. Persze még csak pár
hónappal a rendszerváltás kezdete után ez a pusztán fizikai
szabadságot adó felmentés is meglehetős vihart kavart, és már akkor
többen felvetettük kollégáimmal a teljes rehabilitáció kérdését.
Keleti György '90-ben HM-szóvívőként ezeket nyilatkozta a szegedi
Délvilág (azóta megszűnt, tehát nem a mostani, külföldi kézben
lévő...) napilapban e sorok írójának:
- ...a korábbi tevékenységét, tettét, amiért börtönre ítélték,
felülbírálván, a büntetését enyhítették. Ez megnyugtató volt a
katonai közvélemény számára, hiszen a katonai eskü megszegése minden
rendszerben büntetendő. Természetesen az, hogy az eskü megszegésével
ki milyen kárt okoz az országnak, vagy ennek milyen következményei
vannak, azt mérlegelni lehet, felül lehet bírálni.
- Elévülésről nem beszélhetünk? - kérdeztem az ezredes urat.
- Nem évülhet el. Belovai úr olyan információkat is kiadott,
amelyek a Magyar Népköztársaság akkori gazdasági érdekeit is
veszélyeztették, hiszen ahogy én az újságban olvastam, a
nagykövetségen használatos kódrendszert is kiszolgáltatta. Ezzel a
követség működésének a feltételeit is nehezítette. Minden olyan
sifrírozott táviratot, ami érkezett Londonba, azt meg tudták fejteni
azok is, akikre nem tartozott... ( Ezt Belovai István
levelében határozottan visszautasította és a részleteket illetően
nemrég megjelent könyvére utal. Ami felerősíti Keleti Györgynek azon
mondatrészét, miszerint "...ahogy én az újságban olvastam..."
Magyarul: Belovai úr távollétében, amikor még az internet sem
létezett a mai fejlettségi fokon, lényegében azt írhattak az akkori
lapok, amit akartak ! )
- Ilyen cselekmény bármely országban komoly büntetést von maga
után?
- Attól függ, hogy a katonai eskü megszegése milyen kárt okoz
az adott országnak. A katonai esküben benne van, hogy a szabályokat,
előírásokat megtartom, és beosztottaimmal megtartatom.
- Van-e különbség az eskü megszegése és a hazaárulás között?
Bár ez esetben láthatóan mindkettő szerepel...
- Különbség van, mert az eskü meglehetősen aprólékos dolgokkal
is foglalkozik. Ám nem biztos, hogy a katonai eskü megszegése egyben
hazaárulás, de a hazaárulás az biztos, hogy a katonai eskü
megszegése.
Eddig az interjú témánkat érintő része. Azt hiszem, az említett
(kommunista népköztársaságra tett) katonai esküre való hivatkozást
nyugodtan mondhatjuk nevetséges indoknak - no nem Keleti Györgynek
címezve, hiszen az Ő helyében 1990-ben senki sem mondhatott mást,
mint amit hivatalosan akkor mondani lehetett. A bonyolultabb gond az
árulás címszóval akad, és mielőtt bárki azt hinné, hogy most meg maga
Belovai István alezredes úr a címzettem, téved. Itt arról van szó,
hogy amit megtehettek mások, attól meg akarják fosztani az úgymond
"katona-jog" kategóriába tartozókat! S itt hadd utaljak a Keleti-
interjú egy mondatára: "Természetesen az, hogy az eskü megszegésével
ki milyen kárt okoz az országnak, vagy ennek milyen következményei
vannak, azt mérlegelni lehet, felül lehet bírálni."
Hát a logika szerint maga a rendszerváltás önmagában felülbíráló
tényező kellene, hogy legyen, hiszen a Köztársaság kikiáltásával
elkezdett és a NATO-ba nyert felvételünkkel e téren befejezést nyert
folyamattal hatályát, mi több, érvényét vesztette mindaz, amit
politikailag a kommunista rendszer tett. Márpedig a katona-jog
politikai kategória! Ebből mi következik? Belovai István nem az
országot veszélyeztette, hanem a szovjet katonai megszállás alatt és
annak segítségével tevékenykedő illegitim - mert ezt még Nagy Imre is
kimondta anno' - kommunista rendszer működését gyengítette. Aki nem
így gondolja, az soha nem akart, s most sem igazán akarhat tiszta
rendszerváltást! - csak minden esetben beáll az adott érvényesülés
szerinti vonulatba... S itt az is nagyon téved, aki úgy hiszi,
kizárólag politikai pártokra, vagy - napjainkban divatos
megnevezéssel szólva: - azokhoz közeli vállalkozásokra gondolok. És
ezen a ponton hadd tegyek egy kitérőt.
Nemrég volt egy tanulságos beszélgetésem. A konkrét személy
lényegtelen, idős nyugdíjas ember, aki az elmúlt rendszerben hitt és
hisz továbbra is. Egy másik rehabilitáció-kérelem - Csóka Ferenc ügye
- kapcsán imígyen bólintott helyeslően az elutasításra: hja kérem, az
áruló, az áruló marad, mert ma ezt, holnap azt...! Erre óvatosan
érdeklődtem, mi volt a helyzet a Horthy-rendszer idején bebörtönzött
kommunista informátorokkal 1945 után, mert tudtom szerint őket mind
rehabilitálták... Ez lehetséges - hangzott a válasz -, ám utána nem
kaptak közügyeket meghatározó beosztást, csak tisztes megélhetést.
Vitatkozni nem láttam értelmét, annyit azonban megemlítettem:
számomra ez így nem logikus, ahogy '90 óta ez ügyben mennek a dolgok.
Nézze, a politikában ne keressen logikát, mert ott ilyen nem létezik!
- hangzott a sommás válasz. Magamban tűnődtem, mikor kik az árulók?
Nos, Belovai úr a fentebbieket néhány adattal cáfolta meg. Azt
írja, akik '45 előtt a SZU-nak kémkedtek, azok azt követően a
legmegbízhatóbb elvtársak lettek és a legmagasabb beosztásokat
kapták. Sokan közülük továbbra is ügynökök maradtak, majd a tizedik
sorban lévő valakit egy váratlan fordulattal kinevezték Brazíliába
nagykövetnek és onnan dolgozott tovább a szovjeteknek. De itt volt
Apró Antal, Kádár legbizalmasabb embere, végig szovjet informátor
volt. Unokahúga (Bíróné, 1962-1975) a katonai hírszerzésnél szolgált,
titkárság-vezetője volt Sárközi vezérőrnagynak. Utóbbi 1944-ben a
front Budapesthez közeledte idején többször átszökött a szovjetek
által számára nyitott folyósón és hozta-vitte az információkat.
Felsőbb kapcsolata épp Apró volt... (Ők maguk dicsekedtek erről 1973-
74 táján a magyar tévében.) Tehát nemhogy csendben éldegéltek volna,
hanem jelentős tengelyei, fő fogaskerekei voltak a kommunista
rezsimnek. - írta az alezredes.
Látják, tisztelt hölgyeim és uraim, a fennálló különbséget?
(Utóbbiból még lesz!) Amit a kommunista kormányzat szemrebbenés
nélkül megadott a saját informátorainak, azt az 1990 óta létező
demokratikus magyar kormányok mindegyike elmulasztotta - eddig. Nem
hiszem ugyanis, hogy tartható lenne ez a felemás állapot, amely a
"katona-jog más, mint a polgári" instabil indoka mögé bújva, mintegy
azt a látszatot kelti, hogy rendszerváltás ide, NATO-tagság oda, az
1945-89 között hozott kommunista katonai ítéletek szenvedő alanyai
nem rehabilitálhatóak. Ismét felteszem a kérdést: kik azok az árulók?
Mert ha elfogadnánk, hogy az informátorok azok, s közülük is csak
a katona-jog által körülírtak, akkor ez nem más, mint egyoldalú
szelektálás. Ami jogos kérdések sorozatát veti fel. Az egykor 800
ezres MSZMP-tagság jelenleg más, nem kommunista jellegű pártban lévő
tagjai nem árulók? Az egykori művelődésügyi miniszter, aki azóta több
pártot megjárva még azt is elérte, hogy az MDF miatta megváltoztatta
alapszabályát is, hogy a választásokon profitáljon személye
varázsából, nem áruló? A Kádár-rendszer Skála-alapító gazdasági
szakembere, aki most a kapitalista szupermarketek menedzsere, ő sem
áruló? De hogy a szakmám se maradjon ki e sajátos szempont szerinti
felsorolásból, a legnépszerűbb országos napilap egyik vezető
munkatársa, akiről szegedi kollégám mesélte, hogy pár évtizeddel
ezelőtt lement egy pécsi május 1-ről tudósítani, aztán degeszre
tömték kocsifarát sültkolbásszal és több láda sörrel, nos ő sem áruló?
Pedig a felsorolt elvtársakból lett urak, s a hozzájuk hasonlóan -
mindkét rendszerben! - jól járó emberek általában anyagilag kizárólag
csak nyertek, míg Belovai alezredes a Conrad-csoport leleplezésének
információit anyagi ellenszolgáltatás nélkül adta át! Ez pedig nem
nevezhető nyereségvágyból elkövetett akciónak. S rögvest úgy
szólhatna e nem mindennapi kérdés: akkor ki volt a nagyobb áruló? Már
ha Belovai úr a rendszerváltás ellenére annak nézhető, ami ugye - az
előbb leírottak miatt - igen abszurd nézet.
Természetesen nem lehet senkit sem az adott politika szája íze
szerint megbélyegezni (vagy úgy hagyni, ahogy az előző rendszer
jogilag hagyta!) és lehetőséget kell adni mindenkinek a tisztességes
élethez. Így Belovai Istvánnak, Csóka Ferencnek, és a többi ún.
"katona-jogi" kategóriába eső egykori - ma még rehabilitációra váró -
politikai elítéltnek.
Idézem a jelenleg Amerikában élő Belovai István másik levelében
megfogalmazott mondatát: "A kedvezőtlen jelek ellenére hittel bízom
az Orbán-kormányban, csak rádöbbennek egyszer, hogy mi a demokrácia
szent kötelessége azokkal szemben, akik az ő hatalomra jutásukat is
segítették."
Azt ígértem fentebb, hogy említek még példákat, ami a különbséget
illeti, a mi jelenlegi "katona-jogi" gyakorlatunkkal szemben.
Lengyelország és Románia ugyanúgy a Varsói Szerződéshez tartozott,
kommunista rendszerű ország volt. A lengyelek rehabilitálták Ryszard
Kuklinski ezredest, pedig Ő is hasonló "katona-jogi" kategóriában
volt elítélve. A románok mostanában rehabilitálták Mihai Pacepa
tábornokot, a Ceausescu-diktatúra leghíresebb dezertőrét. Ezek is egy-
egy lépések a rendszerváltás útján.
Tessék mondani, Magyarország mikor lép ilyen téren is előbbre...?