A
kép
A bácsi nagyokat szuszogott. Megigazította Nagy Imre képét kis
szobája falán. Látott már egy-két országfőt bekeretezve, amióta az
eszét tudja. Csak egyről van megbizonyosodva. Hogy ezt a mártír
miniszterelnököt ő tette ki a rendszerváltás kezdetén. Bizony. Ott is
van a hátulján: 1990. március 25.
Micsoda nap volt! - sóhajtotta rá magát az emlékezés
hullámhosszára. Nem hiszi, hogy elkaphatja még egyszer úgy a
lelkesedés ebben az életben. Olyan szépen kiöltözni már úgysem tudna,
mint e nevezetes dátumon. Rá sem tudott nézni az akasztós szekrényre.
Amiben már csak hűlt helye volt ünneplő ruhájának. Eladta, majdnem
pontosan öt évvel ama március végi nagy nap után. Kényszerből.
Gyógyszerre kellett a pénz. Ugyan mit nosztalgiázik egy zakó meg egy
pantalló után. Csakhogy ez az öltöny még negyvenhétben készült. Akkor
egyszer felvette, véletlenül az is egy választás napja volt. Aztán
ami a kettő között történt negyven éven át, azt hagyjuk a fenébe.
Újra érezte valahol a mellkasában azt az ismerős szúrást. Nem volt
egy iszákos fajta, de most a felbontatlan whisky jutott az eszébe.
Névnapra kapta a fiától. Másodszor is töltött a kis pohárba. Nem is
igazán saját negyven évét sajnálja, ő csak eldolgozgatott műhelyében.
A nyugdíját ugyan szívesen elcserélné valami nyugalmazott funkciós
járandóságával, de nem biztos, hogy jobban érezné magát tőle.
Körülötte attól semmi se változna. Fiatal kábítószeresek, középkorú
állástalanok és elszegényedett időskorúak tízezrei maradtak itt, meg
a nagy államadósság. Milyen érdekes - fűzött gondolataihoz kérdést -,
ezek a nyugati magánbankok semmit sem kockáztattak azzal, hogy
pumpálták Kádárékat hitelekkel? A rendszer összeomlott, a felélt
kölcsönök tartozásai meg ránk maradtak kamatostul.
Felnézett a képre. Úgy érezte, Nagy Imre megérti őt.