A kép

A bácsi nagyokat szuszogott. Megigazította Nagy Imre képét kis szobája falán. Látott már egy-két országfőt bekeretezve, amióta az eszét tudja. Csak egyről van megbizonyosodva. Hogy ezt a mártír miniszterelnököt ő tette ki a rendszerváltás kezdetén. Bizony. Ott is van a hátulján: 1990. március 25.

Micsoda nap volt! - sóhajtotta rá magát az emlékezés hullámhosszára. Nem hiszi, hogy elkaphatja még egyszer úgy a lelkesedés ebben az életben. Olyan szépen kiöltözni már úgysem tudna, mint e nevezetes dátumon. Rá sem tudott nézni az akasztós szekrényre. Amiben már csak hűlt helye volt ünneplő ruhájának. Eladta, majdnem pontosan öt évvel ama március végi nagy nap után. Kényszerből. Gyógyszerre kellett a pénz. Ugyan mit nosztalgiázik egy zakó meg egy pantalló után. Csakhogy ez az öltöny még negyvenhétben készült. Akkor egyszer felvette, véletlenül az is egy választás napja volt. Aztán ami a kettő között történt negyven éven át, azt hagyjuk a fenébe. Újra érezte valahol a mellkasában azt az ismerős szúrást. Nem volt egy iszákos fajta, de most a felbontatlan whisky jutott az eszébe. Névnapra kapta a fiától. Másodszor is töltött a kis pohárba. Nem is igazán saját negyven évét sajnálja, ő csak eldolgozgatott műhelyében. A nyugdíját ugyan szívesen elcserélné valami nyugalmazott funkciós járandóságával, de nem biztos, hogy jobban érezné magát tőle. Körülötte attól semmi se változna. Fiatal kábítószeresek, középkorú állástalanok és elszegényedett időskorúak tízezrei maradtak itt, meg a nagy államadósság. Milyen érdekes - fűzött gondolataihoz kérdést -, ezek a nyugati magánbankok semmit sem kockáztattak azzal, hogy pumpálták Kádárékat hitelekkel? A rendszer összeomlott, a felélt kölcsönök tartozásai meg ránk maradtak kamatostul.

Felnézett a képre. Úgy érezte, Nagy Imre megérti őt.